Közétkeztetés: kezdjünk párbeszédet a tányér körül
Korábban magam is tanárként dolgoztam, ma pedig két kisgyermek szülőjeként nap mint nap szembesülök azzal, mit kap a gyermek a közétkeztetésben. Vidékfejlesztési szakértőként úgy látom, a helyi alapanyagok nagyobb arányú beemelése nem álom, hanem közös munkával elérhető cél – ehhez hívok most párbeszédre mindenkit, aki érintett e téma kapcsán.
Volt idő, amikor magam is közintézményben, tanárként dolgoztam, és most, két kisgyermek szülőjeként a kör bezárult: nap mint nap onnan nézem a közétkeztetést, ahonnan a legtöbb szülő is. Ez a kettős rálátás – a tanári és a szülői nézőpont –, kiegészülve a vidékfejlesztési szakértői munkámmal, együtt erősítette meg bennem, hogy a közétkeztetés minősége és eredete nem szűk szakmai kérdés, hanem olyan téma, amiről minden érintettnek – szülőnek, pedagógusnak, önkormányzatnak és termelőnek egyaránt – érdemes beszélgetnie.
A hazai és uniós szakpolitikai figyelem egyre inkább a fenntartható, egészséges és helyi alapanyagokra épülő közétkeztetés felé fordul. Nemzetközi projektek – köztük a SchoolFood4Change, a CLEVERFOOD és a VISIONARY kezdeményezések – és az ezekhez kapcsolódó hazai szakpolitikai párbeszédek is azt üzenik, hogy az élelmiszer-pazarlás csökkentése, az egészséges alapanyagok arányának növelése és a szemléletformálás egymással szorosan összefüggő feladatok. Ez pontosan az a terület, ahol a KAP Stratégiai Terv vidékfejlesztési irányelvei és a helyi termelői kör közötti híd megépítése értelmet nyer: minél inkább sikerül a közétkeztetést a Rövid Ellátási Láncokhoz kapcsolni, annál inkább profitálhat belőle a gyermek, a családi büdzsé és a helyi gazdaság is.
A mindennapokban ez gyakran egy nagyon hétköznapi ponton csúszik el. Sok óvodában és iskolában – így a mi intézményünkben is – rotációs rendszerben váltják egymást az úgynevezett gyümölcsfelelős szülők. Tapasztalatom szerint azonban a vásárlás során a kisléptékű, helyi beszerzés szempontja a legtöbbször háttérbe szorul az idő- és kényelmi szempontok mögött – nem rossz szándékból, hanem mert a helyi lehetőségek nem eléggé ismertek, vagy egyszerűen nincs rá elég idő egy leterhelt hétköznapban. Ez pontosan az a pont, ahol a szemléletformálásnak és az olyan kezdeményezéseknek, mint a Jövőnk Kertje Projekt, kulcsszerepe lehet: a gyerekeken és a családi mintákon keresztül hosszabb távon formálhatja a vásárlói döntéseket is.
Van azonban egy rendszerszintű nehézség is, amit nem lehet megkerülni: miközben a közétkeztetés önkormányzati feladatkörbe tartozik, az oktatás-nevelés intézményi, köznevelési hatáskörben valósul meg. Ez a kettősség önmagában senkinek sem a hibája, mégis megnehezíti, hogy egy adott intézmény vagy szülői közösség érdemben, gyorsan tudjon változtatni az étkeztetés minőségén vagy helyi beágyazottságán, hiszen a döntési jogkörök szétválnak. Ilyen helyzetben a megoldás nem egyetlen szereplő számonkérése, hanem az önkormányzatok, az intézményvezetők, a szülői közösségek és a helyi termelők közötti tudatos, rendszeres párbeszéd megteremtése – olyan fórumok és kezdeményezések formájában, amilyeneket például Kinorányi Éva fenntartható élelmezési lánc szakértő is szorgalmaz szakmai előadásaiban.
Bízom benne, hogy ez a cikk is hozzájárul egy nyitottabb, cselekvőbb párbeszédhez: várom a szülők, pedagógusok, önkormányzati és termelői visszajelzéseit, tapasztalatait a témában.
Forrás: Sándor István, Herman Ottó Intézet Nonprofit Kft.
