„Ha egyszer újrakezdhetném”, tudom, újra tehenészlány lennék

Három éve nyílt meg a sajtműhelyünk, és már tíznél több elismerő oklevél birtokosai lettünk az elmúlt két évben. Nem túlzok, ha azt állítom, rendkívül izgalmas, olykor embert próbáló évtized telt el a gimnáziumi szalagavatóm óta. Nagyjából tíz évvel ezelőtt döntöttem úgy, hogy érettségi után mezőgazdasági vonalon folytatom a tanulmányaimat. 

Hat évvel ezelőtt költözött az életünkbe az első üszőnk, Lili, akit további kilenc üsző követett. Azóta huszonhét egészséges borjú látta meg a napvilágot nálunk.

Ma már igencsak sorsszerűnek hangzik, hogy egy véletlen vezérelt a Szegedi Tudományegyetem Mezőgazdasági Karának nyílt napjára. Emlékszem, tanácstalan voltam, hová is adjam be a felvételi papírokat. Egyik nap történelem témazáró következett, én pedig szerettem volna elhalasztani. Erre a legpraktikusabb megoldásnak egy igazolt hiányzás, egy nyílt nap meglátogatása tűnt. A közelben, Hódmezővásárhelyen találtam rá a megfelelő kibúvóra.

Egész addigi életem szerves része volt az állattenyésztés, mivel a szüleim őstermelőként dolgoztak, ám sohasem gondoltam arra, hogy a mezőgazdaságot válasszam a tanulmányaim során.

Kisiskolásként alig vártam, hogy kimehessek az állatok közé, és segíthessek anyának, vagy épp apával traktorozhassak, de akkor ez csupán szórakozás volt.

Talán akkoriban „csak” az állatok iránti szeretet sarkallt arra, hogy szabadidőm nagy részét körülöttük töltsem. Kislánykoromtól volt kutyám, pónim, aranyhörcsögöm, hullámos papagájom, törpenyulam és kedvenc anyakocám – amiket természetesen még javarészt nem én láttam el –, de hogy én valaha is mezőgazdaságot tanuljak…?! Bizarr ötletnek tűnt.

Szeptemberben mégis a mezőgazdasági mérnöki alapképzésen kezdtem meg az egyetemi éveimet. Akkoriban azonban még kizárólag a sertéstenyésztés érdekelt. Az első évem végén egy kutatási pályázat (ÚNKP) – melyet azóta többször is elnyertem – miatt hívott be Mikó Edit tanárnő beszélgetésre.

Megkérdezte, milyen szakdolgozati témát szeretnék, és azt válaszoltam, sertésest, mire ő feltette a kérdést: „Mit szólna egy teheneshez?”. Most visszaemlékezve, azt hiszem, az a mondat változtatta meg gyökeresen az életemet.

Elkezdtem tejtermelő tehenészeteket kutatni, megírtam a szakdolgozatomat, amivel eredményesen szerepeltem az Országos Tudományos Diákköri Konferencián is.

A mérnöki gyakorlatomat egy orosházi tehenészetben töltöttem, és (talán) végleg a tehenek elkötelezettje lettem. Az ott töltött hónapok után egy kistermelői sajtműhely lett az álmom: üszőborjakat vásárolni, felnevelni őket, míg tehenek nem lesznek, a tejükből pedig sajtot készíteni. Így visszagondolva elég hajmeresztő ötlet volt, de mint azt a példám mutatja, nem lehetetlen.

A januári államvizsga közeledtével a szüleimben felmerült a kérdés, mit vehetnének nekem ajándékba. Anya szerint egy karkötő örök emlék lenne, apa azonban úgy vélte „egy kisborjúnak úgy örülne”. Nem titok, hogy hamarosan megkaptam az első üszőmet, Lilit (és persze a karkötőt is). Egy éven belül még több üszőt vásároltunk, a gulya létszáma szépen növekedett. Közben egyre többet tanultam róluk.

A következő nyáron Lili megellett egy csodaszép üszőborjút, Lucyt, akit könnyes szemmel köszöntöttünk. Akkor vésődött az eszembe, hogyha egy tehén ellés után könnyen fejhető géppel, az hosszú távon nem feltétlenül jelent jót, mert ha kimegy belőle a tejláz, bizony fel fog rúgni.

Lili feladta a leckét, melyen nehezen ugyan, de túljutottunk. Elkezdtünk tejből és tejtermékekből önállóak lenni, elkészítettük életünk első sajtját… Ránk fért a gyakorlás.

Az állomány növekedett, a sajtkészítés is egyre jobban ment. Közben lassacskán megépült a sajtműhely, és folytattam az egyetemi tanulmányaimat a Szegedi Tudományegyetem Mezőgazdasági Karán, vidékfejlesztési agrármérnök mesterképzésen. Három éve megnyitottuk a Bociország Sajtműhelyt. Közben a Kistermelők Lapját olvasgatva felfigyeltem egy „Bemutatom a gazdaságomat” című felhívásra.

Elérhetetlen álomnak tűnt egy ekkora volumenű újságba írni, ám mégis vettem a bátorságot, összefoglaltam Bociország történetét, és beküldtem. Azóta – közel három éve – szinte minden számban megjelennek a tapasztalataimat, segítő gondolataimat átadó írásaim.

Két éve neveztünk az első sajtversenyünkre, ahol máris egy arany- és egy ezüstminősítést sikerült elérnünk. További megmérettetéseken vettünk részt, 2024-ben hat sajtunk nyerte el a HÍR-védjegyet, aminek köszönhetően a X. Jubileumi Termelői Közösségek Napján is bemutatkozhattunk. A vásárlók igényeit szem előtt tartva egyre bővült a sajtkínálat, egyre több ízt készítettünk. Közben az állatok körüli teendők, a fejés, tejfeldolgozás és a nem elhanyagolandó papírmunka mellett a tehenek mesterséges termékenyítése is a feladataim közé került.

Élményekben, könnyekben, küzdelemben, nevetésben, munkában gazdag esztendők teltek el, és néha még én sem voltam benne biztos, hogy meglátom a fényt az alagút végén. Nagyon hálás lehetek a szüleimnek, akik hittek az álmomban – olykor jobban, mint én magam –, mellettem álltak és mindvégig segítettek.

Amint az az előzőekből látszik, rengeteg „mi lett volna, ha” helyzetben volt részünk, ám ma mégis itt vagyok a megálmodott Bociországunkban.

Én pedig újra az iskolapadot koptatom: egyszerre két diplomára is „hajtok”. Remélem, pár éven belül okleveles élelmiszermérnök és szarvasmarhatenyésztő szakmérnök leszek. De azt szoktam mondani: „ha egyszer újrakezdhetném…”, de tudom, újra tehenészlány lennék.

Forrás: Szilágyi Szabina, Magyar Mezőgazdaság