Húsmarhák a falu határában

Torák Krisztián karancsberényi gazdaságának története egyszerre szól családi örökségről, kitartásról és alkalmazkodásról. A tejtermeléstől a húsmarhatartásig vezető út jól mutatja, hogyan lehet a nehézségek, a piaci változások és a vadkár ellenére is életben tartani egy vidéki családi gazdaságot.

A rendszerváltás után nagyobb léptékben kezdtünk gazdálkodni, akkor még bent Berényben, de a további bővítésre, fejlesztésre ott nem volt lehetőség. „Itt, Karancsberényben születtem 1974-ben. Nagyapám, miközben téeszben dolgozott, háztáji gazdaságot vezetett, abba születtem bele. Amióta a szemem kinyílt, ezt tanultam, őmellette szorgoskodtam. A vérünkben van a gazdálkodás, ez lett az életünk” – meséli Torák Krisztián a falu szélétől párszáz méterre lévő tanyáján.

– A nagyapámnak fejőstehenei voltak, és akkoriban a téeszen belül működő tejcsarnokba adtuk le a tejet. Egy-két borjút nevelt, ahhoz szénát takarítottunk be, meg mindent megtermeltük, ami a gazdaságba kellett, mert az őseinkhez hasonlóan önellátóak voltunk. Amikor megöregedtek, én vettem át a gazdaságot és több, 10-15 tehenet tartottunk, fejészettel foglalkoztunk.

A rendszerváltás után nagyobb léptékben kezdtünk gazdálkodni, akkor még bent Berényben, de a további bővítésre, fejlesztésre ott nem volt lehetőség. 2000-ben költöztünk be ebbe a tanyába, amit zöldmezős beruházásban ketten a feleségemmel építettünk fel. Mi vezettük el idáig a vizet, az áramot, építettük ki a kövesutat, amire szükség volt, hogy a tejesautó meg tudja közelíteni a gazdaságot.

Aztán sorra fejlesztettünk: istállókat, fejőházat építettünk és növeltük a fejősállományt is.

50-60 tehenet fejtünk, napjában ezer liter tej volt a hozamunk. Olyan jó genetikai vonalunk volt, hogy a megyében én értem el először a 9000 literes fejési átlagot, még oklevelet is kaptam érte a Holstein-fríz Tenyésztők Egyesületétől.

Átállás

– Szerettük csinálni, tetszett is, meg ugye ebbe születtünk bele, de akkor a tej ára a maihoz hasonlóan lezuhant, és az itteni termésátlagok, illetve vadkár miatt nem tudtuk megtermelni a megfelelő mennyiségű minőségi takarmányt, ráadásul emberhiánnyal is küszködtünk. A kínlódás helyett 2010-ben eladtuk a tejelőállományt, helyette 2011-ben belevágtunk a húsmarhatartásba, ami kevesebb embert igényel, meg nem kell kukoricát, zabot termeszteni a takarmányozásukhoz, elegendő a széna és a lucerna, amit a vad jobban meghagy.

Körülbelül száz növendékkel kezdtük a gazdálkodást, jelenleg 150 darab anyaállatunk van, ennyinek tudjuk saját földterületünkön a takarmányszükségletét megtermelni. Minőségi takarmányt termelünk, a gépparkunkat folyamatosan bővítettük, és hála a jóistennek, mindent önerőből, saját gépekkel meg tudunk oldani.

A 25 éves lányom most végzett állatorvosként. Ő is besegít a gazdaság működtetésébe, de pályája elején most rezidensként egy gyakorló állatorvos mellett dolgozik. A 22 éves fiamnak viszont hozzám hasonlóan a vérében van a gazdálkodás, ő a legnagyobb segítségem, különösen a legmodernebb, precíziós gépek kezelésében.

Vele ketten visszük a gazdaságot, csak alkalmi segítségre van szükségünk, például, ha villanypásztort telepítünk, akkor karóleütésre jön valaki, vagy szezonális munkakor kell alkalmi munkaerő.

A gazdaságban a feleségem végzi a papírmunkát, de fizikálisan is nagyon sokat dolgozik, hiszen mindent magunknak csinálunk. A 150 termelő állat után évente mintegy 130 borjút adunk el. A felvásárlási áruk most nagyon jó, reméljük, így marad – mutatta be a gazdálkodást Torák Krisztián.

Az állatok közt

A gazdaság történetének megismerése után kimegyünk az istállóba, ahol csak néhány borjú és ló pihen. A tehenek a legelőn vannak, ám mivel Krisztiánnak még a másnapra ígért eső előtt be kell fejeznie a vetést, így oda nem megyünk ki. De azt megtudjuk, hogy körülbelül 6-7 hónapos korukban, 200-220 kilósan leválasztják a borjúkat, behozzák ide a házhoz, felhizlalják 300 kiló körülire, eztán értékesítik.

– A borjúkat egy holland felvásárlónak értékesítjük, szerintem itt, Magyarországon az egyik legjobb partner, fizetés terén is meg tudunk benne bízni, és átvételkor sincsenek problémák. Tegnap volt szállítás, már csak pár borjúnk maradt, de azokat is hamarosan elviszik.

– Volt, amikor azt gondoltuk, áttérünk a tisztavérű limousin tartására, mert az a legpiacosabb, de a vérmérséklete miatt mégsem tettük. Az agresszív limousin teheneket inkább charolais bikával fedeztetem, így valamivel nyugodtabbak és rámásabbak lesznek, a charolais tehenekre pedig limousin bikát teszek – magyarázza Krisztián, aki mindeközben az istálló másik felében lévő fríz ménhez, tovább egy nóniusz kancához és a fríz méntől származó csikójához vezet bennünket, majd még tovább, a karámban lévő vegyes állományhoz.

– Lovakat hobbiból tartok, nem tenyésztem egyetlen fajtát sem, és nem is eladásra szánom az állatokat. Azt tartom, ami a szememnek tetszik, és úgy is pároztatom őket – vallja.

Takarmányozás

– Javában őszi vetésű takarmánynövényeket vetünk: tritikálét, esetleg búzát, most őszi árpával próbálkozunk. Tavaszi gabonát nem szoktunk vetni, csak silókukoricát meg cukorcirkot a rosszabb minőségű területeken. A cirok viszonylag jól szokott sikerülni, nagy hozamot ad, de nem szereti úgy az állat, meg azért a táp­értéke is messze van a kukoricáétól. A kukorica lenne az igazi.

Van egy kisebb olyan földünk, ami a szárazságot is jobban bírja, oda vetjük a silónkat vagy a lédús takarmányt. A hegyi kaszálókat egyszer le tudjuk kaszálni, a továbbiakban meg legeltetjük, mert itt öntözésre nincs lehetőség.

Annyit termelünk, hogy mindig van tartalék, majdnem egy évre való. Szénából betárolunk, letakarjuk, hogyha a következő év annyira kriminális lesz, akkor legyen mihez nyúlnunk. Majd pajtát akarunk neki építeni.

A gazdaság jövője

– Állatorvos lányom biztosan a szakmájában marad, a fiam pedig egyértelmű, hogy a gazdaságban találta meg a jövőjét. Ugyanúgy nőtt fel, mint én: pelenkás kora óta ebben a gazdaságban totyogott, itt nőtt fel, ezt látta, ezt csinálta. 2022-ben a Pétervásárai Mezőgazdasági Szakképző Iskolában végzett mezőgazdasági gépészként. A tudásáról csak annyit, hogy a Szakma Sztár Fesztiválon mezőgazdasági gépészetből országos első helyezést ért el.

Nem olyan gazdák vagyunk, akik egyik napról a másikra lettek gazdák, és csak a hasznot számoljuk.

Mert aki úgy tenne, nagyon gyorsan abbahagyná ezen a vidéken. De hát mikor az ember ránéz egy állatra, legyen az borjú vagy ló, és az tetszik a szemének, akkor hogyha rossz év volt akár az időjárás, akár a felvásárlási árak miatt, és nem is nagyon lett semmi hasznunk, akkor se hagyjuk abba, mert ez éltet. Vadveszély

Oravecz Anett polgármester azt mesélte, hogy egy barátoknál töltött este után, hazafelé harminckét szarvast számolt meg, ahogy az autójuk előtt átvágtak, útban a falu közepén folyó patakhoz, sőt van néhány ünő vagy tehén, ami a borjakkal együtt szinte „életvitelszerűen” a patakparti elhagyatott füves udvarokban él. A már egyáltalán nem félő szarvasokat tartják a település legnagyobb gondjának: emiatt nem művelik a kerteket sem, mert a faluba bejáró állatok mindent megesznek, legyen az koszorú a temetőben, zöldség a kiskertben, széna vagy siló a gazdaságok udvarán.

A gazdálkodóknak is sok gondot okoznak a szarvasok, amelyek természetesen a gazdaságokat is látogatják. Kornélék néhány éve megpróbálták a gazdasági udvartól elriasztani a silót, szénát rendszeresen megdézsmáló állatokat: egy éjszaka két szarvast hoztak terítékre (természetesen engedéllyel), de aztán beletörődtek az éjszakai látogatásokba. Ugyanígy Krisztiánék portáján is napi vendégek a szarvasok: a betárolt szénára járnak rá, és már annyira elszemtelenedtek, hogy az embertől sem riadnak meg.

A legnagyobb kárt azonban a földeken, illetve a legelőkön okozzák azzal, hogy megeszik a veteményt, lerágják a legelőt. Torák Krisztián elkeserítőnek tartja, hogy a 150-200 egyedből álló rudli szabadon pusztíthatja az ő tulajdonát, a kárát pedig a vadásztársaságok, illetve természetvédelmi terület lévén más arra kötelezettek jó, ha töredékében megtérítenek.

– Ha a kárrendezés során rendesen megállapítanák a valós kárértéket, és a vadászatra jogosultak maradéktalanul ki is fizetnék a kárt, a vad által elpusztított takarmányt, én honnan pótoljam? Itt helyben nem ad el senki, mert mindenki gazdálkodik. Ha elmegyek lucernáért, mondjuk, Pásztóra, vagy az Alföldre, Jászberénybe, a kialkudott ár mellett még egyszer annyi a fuvar költsége. Ezt pedig senki nem fizeti meg – bosszankodik a gazdálkodó.

Ráadásul még a gazdának kell lesni a kárszakértőt, ami miatt késhet a kaszálással, ha pedig kicsúszik a határnapból, még őt büntetik meg. Krisztiánnak már elege van abból a szólamból, hogy mi vettük el a vad élőhelyét.

A gazda szerint egy masszív kerítésrendszerrel talán megvédhetné a földjeit, de azt egyrészt nagyon drága kiépíteni, ráadásul azáltal sokkal több ember kellene az állatoknak a karámok közötti mozgatásához – ember pedig nincs. Most csak villanypásztorral óvja a gulyát, és minden napja azzal indul, hogy felméri, hány helyen szakították azt el a szarvasok. Vég nélkül javítgatja a rendszert, ami nem kis anyagi és időbeli ráfordítást igényel. És persze ha nem javítaná meg, és a marha kitörne, ismét csak neki kellene fizetnie.

A vad együtt legel a gulyával, ami komoly állategészségügyi kockázatokkal is jár.

– A szarvas a gulya mellett 20 méterre, sokszor közte legel, az én itatómon iszik, ha sózót rakunk ki, az én sómat nyalja. Emiatt már nagyon régóta kétszer, ősszel és tavasszal is oltjuk parazita ellen az állatokat, mert mindig találunk már beérett férget bennük.

Beinjekciózzuk őket, akkor a féreg kimegy belőlük, de a legelőről visszafertőződnek. Minden évben több tejes borjúnk elpusztul, mert a fiatal állatot születés után azonnal nem lehet vakcinázni, és annyira elszaporodik benne a féreg, hogy odalesz. És ez is a mi kárunk, nem a vadvédőké.

Krisztián azt reméli, a szarvasok által terjesztett brucellafertőzéstől sikerül a vakcinázással megvédenie az állományát, hiszen, ha nem tudja a baktériumfertőzést megakadályozni, a teljes állománya így vagy úgy elpusztul. Ez pedig végzetes lenne a családi gazdaságra.

Karancsberény határában két vadásztársaság működik, a falunak mindkettővel jó a kapcsolata, mondja a polgármester. Ismerik a problémákat, legyen szó a túlszaporodott, és így leromló szarvasállományról, vagy az ASP-vel szemben már ellenálló, ám vírushordozó vaddisznókról, ám a problémák megoldása nem az ő kezükben van: a kilőhető egyedek számát ugyanis nem helyben és a helyiek kizárásával határozzák meg.

Forrás: Halmos B. Ágnes, Kistermelők Lapja